– Kecelen él és dolgozik, de Kiskőröshöz is erős szálak kötik.

– A gyermekkoromat – egészen az érettségiig – Kiskőrösön töltöttem. Családommal a budapesti egyetemi időszak és a szakképzés évei után kerültünk Kecelre, ahol azóta is élünk. Szüleim akasztóiak, pályakezdőként a kiskőrösi gimnáziumban kezdték el tanári pályájukat, és végül onnan mentek nyugdíjba. Suhajda János, és felesége, Ancika neve sokaknak cseng ismerősen Kiskőrösön. Édesapám fizika-kémia-technika szakos tanárként néhány éve hagyta csak abba az országos versenyeztetést, emellett évtizede a kiskőrösi egyházközség világi vezetője. Édesanyám orosz-történelem szakos tanárként ugyancsak generációk felkészítésében töltött be szerepet, emellett a város közéletének is aktív tagja volt. Eszter nővérem építészmérnöknek tanult, és Budapesten él két gyermekével.

– Mit hozott magával a családból?

– Egész gyermekkoromat áthatotta a nagyszülőktől kapott vallásosság, ők és szüleim alapozták meg keresztény konzervatív értékrendemet. Édesapámtól eredeztetem a reál tantárgyak iránti rajongásomat és tudásomat, míg a történelem iránti érdeklődést édesanyámnak köszönhetem.

– Hogyan esett a választása az orvosi pályára?

– Több orvos is volt a családban, főleg édesanyám unokatestvérei között, ezért ez mindig tisztelettel követendő iránynak tűnt. Szüleim már nagyobb gyermekkoromtól érezték velem kapcsolatban, hogy segítőkészségem miatt is jó választás lehet az orvoslás. A gondolat valamikor 16 évesen mélyülhetett el bennem, mert fakultációt már ennek tükrében választottam. Áldást érzek abban, hogy a fizika mélyebb megismerése révén olyan komplex gondolkodásra és önálló problémamegoldó készségre tettem szert, ami segítségemre van a munkámban. Ezek a készségek támogatnak abban, hogy a beteg problémáinak minél részletesebb megismerésén át eljussak a megoldáshoz. Mivel az ezredforduló környékén már nagyon erős volt bennem a vágy arra, hogy minél hamarabb minél teljesebb családi életet élhessek, úgy éreztem, hogy a kórházi hierarchiában megtalálni a helyemet túlságosan időigényes lenne számomra. Így választottam a háziorvosi pályát, amit azóta is nagy örömmel végzek.

– Miként teljesedett ki a családi élete?

– 18 évesen ismerkedtünk meg a feleségemmel egy erdélyi kiránduláson, de csak hat évvel később házasodtunk össze, miután megszerezte Kolozsváron a logopédus végzettséget. Amikor én – a diploma után két évvel – megszereztem a licenszvizsgát és jogosultságot kaptam az önálló munkára, megpályáztam és megnyertem Kecelen az akkor már két éve helyettesítéssel ellátott körzetet. Így telepedtünk le 2005 decemberében a városban. Két gyermekkel költöztünk, majd még kettő született. Két lányunk és két fiunk 20 és 14 év közöttiek. Nagy lányunk református teológus, fiaink a kecskeméti református gimnáziumban tanulnak, legkisebb gyermekünk pedig most nyert oda felvételt.

– A szakmai munka és a család mellett közélet szerepvállalásra is jutott idő és energia.

– Amikor Kecelre kerültünk, rengeteg olyan közéleti lehetőség volt, amiben feleségemmel együtt kihívást érezhettünk. Mi azt a döntést hoztuk, hogy a keresztény közélet az, amiben próbálunk a szembejövő feladatokban minél több aktivitást vállalni. Ideköltözésünk évében alakult meg a városban a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, ahová Dr. Dvorácskó Béla kollégám és a családja szinte azonnal meghívott bennünket. Az e közösségben végzett keresztény közéleti tevékenység – amit csaknem 10 éve csoportvezetőként, és az utóbbi években az országos elnökség tagjaként is végzek – és a háziorvosi munkám együtt szerepel a kitüntetés indoklásában.

– Hogyan fogadta az elismerést?

– Az első, amit éreztem, a meglepődés volt, hiszen azt gondoltam, hogy a dolgomat tenni nem érdemel kitüntetést. Ezt boldogság követte, majd a hála mindazok iránt, akiknek bármi szerepe volt az idáig vezető úton: a szülőktől, tágabb családtól, tanáraimtól, feleségemtől kezdve a gyermekeimen át régi és új ismerősökig. Hálás vagyok a keresztény értelmiségi társaimnak, mert minden ezen a téren elért eredmény egy csapatmunka eredménye. Tehát a kitüntetés az én nevemre, de nekik is szól. Ugyanez igaz a munkámat kiegészítő szakdolgozókra is. És hálás vagyok minden kollégának, aki bármire megtanított. Legyen az szakmai tudás, vagy személyes példamutatás emberszeretetből, hozzáállásból, szakmai alázatból... Mert rengeteg ember teszi a dolgát jól, sokan igen magas színvonalon, de nem mindenki kap közülük ilyen elismerést. T.T.