– Világvárosok nagy operaházaiban álomszerepeket énekelhettél, ma kiskőrösi tanítványaid javára kamatoztatod mindazt a tudást és tapasztalatot, amire eddigi, gazdag életpályádon szert tettél. Erről álmodoztál kislányként?

– Korántsem! Szüleim nem zárták el a rádiót, ha komolyzene szólt benne, de ennél komolyabb indíttatásom nem volt az operaénekesi pályára. Édesapám és édesanyám mezőgazdasági munkával foglalkoznak ma is, bátyám a MiGálló ás Szuhoj fészek nevű magángyűjteményt üzemelteti, nővérem pedig kertészmérnök végzettséggel falugazdászként dolgozik. Mindannyian Kiskőrösön élnek. A zene édesanyám révén volt jelen a családban: ő tette fel a kérdést a nővéremnek, majd nekem is, hogy szeretnénk-e ezzel komolyabban foglalkozni. Nővérem zongorázni tanult, ami nekem is szimpatikus volt, így 9 éves koromban követtem a példáját a kiskőrösi zeneiskolában. Egyébként pedig a Petőfi Sándor Általános Iskola énektagozatára jártam, ahol nagyon komoly kórusmunka folyt Boldog Ivánné Kati néni jóvoltából. Ez komoly elfoglaltság volt, tanítás után szólampróbákra jártunk, és rengeteg minősítő versenyen, koncerten léptünk fel. Az éneklés elválaszthatatlan része lett az életünknek, nővéremmel bármilyen otthoni tevékenységet össze tudtunk kötni egy kánonnal, népdallal, vagy más tanult kórusművel.

– Hogyan fordult „komolyra” a gyermeki lelkesedés?

– 16 évesen kezdtem el komolyabban foglalkozni az énekléssel. Ebben meghatározó szerepe volt Farkasné Szabolcsi Ildikó tanárnőnek, akire példaképként tekintettem. Megfogott ragyogóan vidám természete, a belőle áradó jókedv és könnyedség. Tudni akartam, hogy mitől ilyen! Megkerestem, és megkérdeztem, hogy tanulhatnék-e nála. Ő meghallgatott, és igent mondott. A közös munka kisebb fellépéseket, koncerteket hozott, és az apróbb sikerek után megérkezett az első vastaps is a Petőfi Sándor Gimnázium és Kertészeti Szakközépiskola szalagavató műsorán. Érettségi előtt Ildikó néni azt mondta a szüleimnek, hogy szerinte érdemes lenne ezzel komolyabban foglalkoznom. Ők pedig – némi bizonytalanságot követően – beleegyeztek, hogy jelentkezzek a konzervatóriumba. Budapesten, a Weiner Leó Katolikus Zeneiskola és Zeneművészeti Szakgimnázium elvégzése után felvételt nyertem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Énekművész szakára. Itt ismerkedtem meg a férjemmel, Káli Gáborral, aki akkor végezte a karmester szakot. Miután ő Erasmus ösztöndíjjal Berlinbe készült, úgy döntöttünk, hogy együtt vágunk bele ebbe a kalandba. Egy fantasztikus világ fogadott, és egy csodálatos tanár, akinél két évig tanultam, majd opera- és dalénekesi diplomát szereztem. Beszippantott minket az a világ, elhatároztuk, hogy megpróbáljuk ott elindítani a karrierünket. A Kölni Operával kötöttem meg az első operaénekesi munkaszerződésemet. A többi fiatallal együtt két évig az operastúdióban kisebb szerepekben, de már nagyszínpadon, tapasztalt művészek, sztárok mellett léptünk fel. Életem egyik csodálatos időszakaként tartom számon máig ezeket az éveket, amikor nagyon sokat tanultam nem csak az éneklésről, hanem a művészi alázatról, hozzáállásról is. Gábor közben Aachenban dolgozott korrepetitorként, így sokat ingáztunk egymáshoz. Amikor lehetősége adódott Nürnbergben, az állami operaházban karmesterként elhelyezkedni, odaköltöztünk. Én egy ideig szabadúszóként vállaltam szerepeket, mígnem én is operaházi tag lettem, és kezdetét vette életünknek az a csodálatos három éve, amikor közösen dolgozhattunk: én a színpadon énekeltem, Gábor pedig a zenekari árokban vezényelt. Közben összeházasodtunk, és megszületett Attila fiunk. Így aztán a következő állomásra, Münchenbe – ahová az igazgató hívására mentem – már egy kisbabával érkeztünk. Gábor marad otthon a picivel, közben rengeteget gyakorolt, és benevezett két nemzetközi karmester versenyre: Hongkongba és Salzburgba. Meg is nyerte mindkettőt, ami nagyon sok lehetőséget nyitott meg előtte, én pedig közben várandós lettem a második babával. Így a szereposztás megfordult: Gábor elindult a világban utazó művészként Ázsiától Amerikán át Európa-szerte, én pedig a két kisgyerek mellett újra szabadúszóként kezdtem énekelni. Nagyon nehéz időszak volt, és mindkettőnknek egyre jobban hiányzott a család. Ekkoriban döntöttük el, hogy hazaköltözünk, és abban sem volt vita közöttünk, hogy Kiskőrös az a hely, ahol szívesen látnánk felnőni a gyerekeinket. Úgy időzítettünk, hogy az iskolát már magyar környezetben kezdhessék meg a fiaink.

– Bevált a terv?

– Két éve élünk itt, most Tibor 7, Attila 9 éves, és mindannyian nagyon jól érezzük magunkat. Kiskőrös élhető város, amikor külföldi vendégeink érkeznek, mindig lenyűgözi őket a hangulata. Jó a közbiztonság, tiszta, gondozott a környezet, az emberek barátságosak, az intézményekben magas színvonalú szakmai munka folyik. Itt fontosak még a személyes kapcsolatok: a szomszédok összetartanak, az emberek átintegetnek az út túloldaláról. És ami a legjobban hiányzott: a szüleimre, a testvéreimre mindenben számíthatunk. A Berlini Filharmóniában énekelni felbecsülhetetlenül nagy élmény. De, ami végül igazán számít: az emberek és a szeretetkapcsolatok… Jelen élethelyzetünkben ez a legjobb dolog, ami történhetett velünk!

Cikk: Tóth T.